Nono csendben figyelte, ahogy nagyapja cipőt húz. Mielőtt felvette volna, megfordította és kirázta.
– Miért csinálod ezt minden reggel? – kérdezte kíváncsian.
– Tényleg mindig így teszek? – csodálkozott a nagypapa.
– Igen, de sosem látok semmit kiesni belőle.
Én csak a homokot rázom ki a sajátomból.
A nagyapa elmosolyodott.
– Tudod, amikor Indiában éltem, muszáj volt kirázni a cipőt, mielőtt felvettem.
Skorpiók, százlábúak, bogarak bújtak el benne. Akkoriban ez életbevágó volt.
– De itt már nincs ilyen veszély – mondta Nono.
– Igaz. Mégis, annyira megszoktam, hogy már gondolkodás nélkül csinálom.
A szokás ilyen: észrevétlenül válik részünkké.
– Furcsa dolog a szokás – merengett Nono.
– Inkább erős kötél – válaszolta a nagyapa.
– Minden nap egy új szálat fonunk hozzá. A rossz szokások gyorsabban nőnek, mint a jók. Ha azt szeretnéd, hogy idős korodra jó szokásaid legyenek, most kell elkezdened kialakítani őket.
Láttad már, hogyan kapaszkodik a szőlő a kerítésre?
A fiatal hajtás még puha, könnyen lefejthető. Egy mozdulat, és máris szabad. De ha hagyjuk, hogy évekig nőjön, fásodik, megkeményedik.
Akkor már nehéz eltávolítani – néha még a kerítést is le kell bontani, hogy megszabaduljunk tőle.A rossz szokások pont ilyenek. Ha időben felismerjük őket, könnyen elengedhetők. De ha hagyjuk, hogy mélyen belénk gyökerezzenek, már nemcsak a szokást kell kiirtani – néha az életünk egy részét is újra kell építeni.
